A mohácsi csatát követően Szülejmán szultán serege szeptember 2-án megindult a magyar főváros, Buda irányába, ahova 12-én érkezett meg. A környéket, a Duna menti megyéket ezalatt az irreguláris oszmán erők, elsősorban az akindzsik pusztították. A török dúlásokat a lakosság jelentős része eddig csak hírből ismerhette, váratlan, villámlásszerű megjelenésük és kíméletlenségük borzalmas látványt okozhatott.
Kevesen választották az ellenállást, a többség vagy elmenekült, vagy a váratlan csapás áldozatává vált.
A Vértesben fekvő, mára elpusztult Pusztamarót térségében azonban komoly véres összecsapásra került sor. A környékbeli falvak parasztjai, kevésszámú katona, illetve városi polgárok családjukkal, vagyonukkal, állataikkal húzódtak ide. A szekerekből, erdei kivágott fákból a falu mellett szekérvárat építettek. Támaszkodtak az érseki vadászkastélyra is, amelynek falai között is számosan rejtőztek. Talán árkot és sáncokat is ástak a rögtönzött védmű körül. Létszámukra vonatkozóan két adat is rendelkezésünkre áll. Brodarics István 25.000 főnyi tömeget említ, míg Zárai Jeromos október végi levelében 6000 parasztot említ. Az utóbbi adathoz nyilván családtagokat is hozzászámítva inkább a 13-16.000 főnyi létszám látszik valószínűnek, de ez is jelentékeny mennyiség.
Valószínűleg szeptember 12-e lehetett, amikor a területet prédáló akindzsik felfedezték a tábort. Mindenkinek bántatlanságot ígérve próbálták őket kicsalogatni a várból, de nem jártak sikerrel. Ekkor támadást indítottak, de létszámuk a védők töredéke volt, ráadásul azok keményen védekeztek, puskáik is voltak, így a támadók hamar feladták a reménytelen küzdelmet. További erősítések beérkezését követően ismételt rohamot indítottak, de ez alkalommal is véres fejjel takarodtak vissza a sáncokról. Lehetséges, hogy további támadásokkal is kísérleteztek, de mindhiába.
Ezért segítséget kértek a fővárost megszállva tartó szultáni főseregtől. Valószínűleg 13-án este vagy 14-én hajnalban érkezhetett a küldönc Budára, mert kora reggel már el is indult egy erős egység Marót felé. A szultán parancsot adott az erődítmény mindenáron való elfoglalására, ehhez 5-600 janicsárt és 5-10.000 lovast adott néhány könnyűágyúval. Számítások szerint ez a sereg 15-én virradattájban érkezhetett meg a szekértáborhoz, ahol egyesült a zároló akindzsikkal és azonnal támadást indított. A puskákkal felszerelt janicsárok és ágyúk lövései hamar sikert értek el. A megbontott várat gyalogsági rohammal gyorsan elfoglalták, de eközben a törökök is jelentős veszteségeket szenvedtek.
Ekkor eshetett el az a magas rangú török tiszt, akit Gyöngyösi Gergely említett meg a pálosok történetéről írott munkájában. Talán a különítmény vezetője lehetett, Zárai Jeromos szerint ugyanis Ibrahim nagyvezír unokaöccsét a védők megölték, akit alkalmasint a sereg élére állítottak. Az elesett tiszt maradványait Budára vitték, ott temették el. Halálát is szultán is meggyászolta.
Nyilván ez és sok más társuk halála fokozta a törökök dühét és bosszúvágyát, akik senkit sem kíméltek, válogatás nélkül gyilkoltak le mindenkit. Csak kevesen tudtak kitörni és az erdőben elrejtőzni. Nyilván azért rabokat is ejtettek, hiszen azok jó pénzt hozhattak. A törökök kifosztották, felgyújtották a szekérvárat, az érseki kastélyt és a falut is, majd visszatértek Budára.
A magyar mondavilágban ehhez az eseményhez kapcsolódott Dobozi Mihály és hitvese története. Dobozi egy környékbeli nemes a tábor elfoglalásakor feleségével együtt lóra kapott, hogy elmeneküljön. Az üldöző törökök azonban a kettős teher alatt hamar kimerülő lovat gyorsan utolérték és már majdnem beérték a menekülőket, amikor Doboziné Farmos Ilona könyörögni kezdett a férjének, hogy ölje meg őt. Dobozi először hallani sem akart erről, azonban amikor már alig pár lépés választotta el őket a törököktől, az asszony leugrott a lóról. A férje ekkor végre teljesítette a kérését, leszúrta feleségét, majd szembefordult támadóival és karddal a kezében esett el.
A hőstettet Kölcsey Ferenc balladában (Dobozi), Madarász Viktor és Székely Bertalan (valamint egy harmadik, ismeretlen festő) festményen örökítette meg.
