Jessie Roestenberget 1977-ben meginterjúvolják, hogy mit élt át 1954 októberében a saját házuk előtt.
Világos, hogy ilyen Magyarországon nem történhetett volna meg, mivel itt minden földönkívülinek kötelezően csakis gülüszemű szürke manónak, vagy még rosszabbnak kell lennie, akik természetesen le akarják igázni a bolygónkat.
A teljes szöveg fordítása:
- Staffordshire-ben rengeteg csészealjat láttak akkoriban.
Foltok az égen, fények az égen, furcsa dolgok, de egy napon a legfurcsábbat látták meg e házak között.
Mr. és Mrs. Roestenberg csendesen éltek itt vidéken… nos, mondja el, mit látott?
- Az egy rendes hétköznap volt.
Vártam, hogy férjem hazajöjjön a munkából.
Két fiam még iskolában volt, majd valami történt… szörnyű zajt hallottam, ami ahhoz hasonlított, mintha egy óriási üst vizet öntenének a tűzre!
Shhhhhhhhhh-szerű hangot hallatva.
Az első gondolatom az volt: „ Ó, a gyermekeim!”
Talán valami repülőgép zuhant le, vagy hasonló…
Gyorsan felvettem a pulóveremet és kimentem, hogy megkeressem a fiaimat, akiket a földön feküdve találtam a házam előtti kertben, miközben azt kiabálták: „Anyu, anyu, ott egy repülő csészealj!”
Ó, persze… és csak azt mondtam nekik: „Gyertek be házba, és ne bolondozzatok!”
De közben valami furcsa érzést éreztem.
Izgatottan hátra mentem, ahol a szivattyúnk volt, ahonnan az összes vizet vettük, és ösztönösen felnéztem, és megláttam azt… az egészet csak úgy tudnám leírni, mint egy óriási mexikói kalapot.
Mozdulatlanul állt, ez a dolog… fényes ezüstös színe volt.
Kupola volt a tetején. Oldalra dőlt.
Láttam, hogy valakik vannak benne.
- Embereket látott?
- Igen, azokat. Két embert láttam benne.
Azok az emberek gyönyörűek voltak!
Csak így írhatom le őket.
Hosszú, aranyszínű hajuk volt, de apródfrizuraszerűen, mint a régi királyoknál, ahogy látod a régi ábrázolásokat róluk.
A hajuk színe arany volt.
Ők valójában…
- Milyen öltözéket viseltek?
- Olyan garbószerű ruhában voltak, mint egy divatos síruha,és halvány kék színe volt.
Ezek az emberek nem egymás mögött, hanem egymás mellett ültek, de ez a szerkezet, bármi is volt, meg volt dőlve, hogy én lássam őket, ők meg engem.
- Ablakon, kémlelőnyíláson keresztül látta őket, vagy...?
- Nem kémlelőnyíláson keresztül, inkább olyan volt, mint egy pilótafülke ablaka talán.
És bármi is volt az anyaga, átlátszó műanyag vagy üveg, ők láthattak engem és én őket.
És nekik… gyönyörű arcuk volt! Soha nem fogom elfelejteni az arcukat, ameddig csak élek!
Homlokuk egy kissé nagyobb volt, arcuk felső része, mint amit mi elvárnánk.
De lehet, hogy csak egy üvegbúra volt a fejük körül.
Ők csak néztek engem, miközben én meg voltam bénulva a félelemtől.
Képtelen voltam megmozdulni, csak az agyam járt állandóan.
Nagyon rokonszenvesek voltak.
Egyszerűen elbűvölt az, amit láttam: a kortalanság… de csak másodpercek teltek el.
Megfordultam, lenéztem a fiúkra, de eddig nem volt tudatos, hogy itt vannak velem, mert annyira elmerültem a látványban.
Aztán felnéztem, de addigra eltűnt a dolog.
- Milyen magasan volt?
- A magasságát nem tudnám megmondani, de a háztető magasságában lebegett.
- Milyen nagy volt a ház méretéhez viszonyítva?
- Átérte a háztető teljes kerületét.
Nem igazán láttam, de a háztetőt teljesen kitakarta. A kéményeket sem láttam.
Minden, amit láttam, hogy egy nagy masszív tárgy volt, ahogy leírtam, egy mexikói kalaphoz hasonlított díszítések nélkül.
- Aztán oldalirányban vagy felfelé repült el?
- Nem láttam! Ahogy felnéztem, már el is tűnt!
De feltételezem, hogy egyenesen felfelé ment, mert egy kis idő múlva az égen körülnéztem, és azt mondtam a két fiamnak: „Láttok valamit?”
„Ott van anyu, és felfelé mutattak.”
Én is észrevettem: olyan volt, mint egy pamutszerű kerék az égen. Három kört tett meg körülöttünk, aztán kilőtt.
Ennyi volt az egész.
Amikor utólag elkezdtem elemezni magamat, attól tartottam, hogy hallucinációim lehettek, de aztán tudtam, hogy nem, mert a fiaim annyira biztosak voltak abban, amit láttak, meg amit én láttam.
Majd az jutott az eszembe, hogy az egy titkos orosz fegyver volt, de végül arra jutottam, hogy az nem lehet, mert ha valami ilyesmi lenne, akkor az oroszoknak nem kellene félniük senkitől és semmitől.
- Megijedt tőle? Befutott a házba?
- Ó, teljesen ledermedtem, nem tudtam mozogni.
Nem tudtam mozgatni az izmaimat, lebénultam a félelemtől.
De most sem tudnék.
Mert most, mikor visszagondolok erre, úgy gondolom, hogy ekkor csodálatos dolog történt, és én láthattam ezt.
- És amikor a férje hazajött, hol volt akkor?
- Mikor a férjem hazajött a munkából, már bezárkóztam a házba a gyerekekkel egy nagy konyhaasztal alá.
- Az asztal alá?
- Igen, az asztal alá.
Ez furcsának tűnik, ha most visszagondolok erre, eléggé nevetségesnek hangzik, de ez az igazság, ez történt.
Kinevettek minket. Nagyon kínos volt akkoriban.
Az emberek az gondolták rólam: „ő egy bolond!”
De hát kit érdekel? Ez történt velem.
Én egy gyakorlatias személy vagyok, és ennyi.
